Életem egyik legkínosabb órája volt az előbbi. Mindvégig magamban számoltam a másodperceket, hogy mihamarabb elmenekülhessek innen, de mintha az idő hirtelen lelassult volna. Min Sung próbálta önteni belém a lelket, de egyszerűen nem bírtam mosolygásra bírni magamat. Kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy az osztálytársaim nem nézik jó szemmel hirtelen jött új énemet, de az felettébb nem hiányzott, hogy újdonsült tanárunk is megkeserítse mindennapjaimat. Haragudtam és megalázva éreztem magamat, ezért a nap hátralévő részét némán ültem végig, miközben padomra hajtottam fejemet és elmerültem gondolataimban, kizökkenve a külvilágból. Barátnőm az idők során hozzászokott ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra szótlan leszek, így türelmesen ült mellettem és szemével jelezte, hogy minden rendben van. Így is tökéletes napomat már csak az tudta még jobban bearanyozni, hogy édesapám újdonsült élettársa a mai nap folyamán fog hazajönni. Fantasztikus.
-Soo Neul? - kopogtatta meg valaki a vállamat, így gyorsan felkaptam fejemet, majd megpillantottam egy ismerős srácot. Kócosan beállított szürke haj, zsebre tett kezek és laza mosoly. Tipikus nőcsábász, akiért első pillantásra mindenki oda van. De nálam ez nem jön be. - Elhagytad a telefonodat. Bocs, hogy belenéztem, de nem tudtam kihez tartozik.
-Hm - mondtam köszönetképp, majd kivettem kezéből a készüléket, és visszafeküdtem a padomra. Az egész osztály minket fürkészett, néhány lány pedig összesúgott a háttérben. Pont ezt nem szerettem volna ismét elérni, így frusztráltabban éreztem magamat, mint eddig.
-Ennyi? - nevette el magát hitetlenül, majd látva hogy nem vagyok beszédes kedvemben, inkább otthagyott és kisétált a teremből.
-Ez meg mi volt? - bökött meg egy idő után Min Sung.
-Megtalálta a telefonomat, odaadta, ennyi. Mi nem világos ebben?
-Eléggé meglepted. Látszott az arckifejezésén, hogy nem tudta hová tenni a történteket.
-És?
-Semmi - mosolygott rejtélyesen, amit nem tudtam mire vélni, így inkább visszafeküdtem a padomra. Az osztályfőnököt vártuk, hogy kiossza az éves programok, ünnepségek és egyéb megrendezésre kerülő események listáját. Az egész osztály zajosan foglalta el magát addig, mivel az utolsó óránknak már vége volt, ezért mindenki indulásra készült. Mr. Oh végre meg is jelent, majd gyorsan kiosztotta a papírokat, és már mehettünk is.
-Neul, nem gondoltál már arra, hogy kéne valamit változtatni az életeden? - szólalt meg Min Sung, miközben hazafelé sétáltunk.
-Mint például?
-Ha összeismerkednél egy fiúval, talán nem a rossz dolgokon járna az eszed állandóan, hanem egészen máshol. Rég láttalak már mosolyogni - jegyezte meg aggódóan.
-Ne aggódj, jó nekem így minden - szorítottam meg a kezét biztatóan. - Az hiányzik még, hogy a szívem is összetörje valaki.
-Ha így állsz a dolgokhoz...
-Nem tudhatod előre, hogy mi lesz a vége.
-De ha meg se próbálod, akkor még annak sem adod meg az esélyét, hogy valami jó süljön ki belőle.
-Ennyire szeretnél egy barátot? - próbáltam terelni a témát.
-Igazából - tekergette zavarodottan egyik hajtincsét. - Örülnék, ha egymásra találnánk valakivel. Azért nem értettem, hogy miért voltál olyan visszautasító ma, amikor egy népszerű és helyes srác keresett fel téged. Mi van ha a sors küldte, hogy kihúzzon ebből a szomorú időszakodból?
-Min Sung, ne olvass ennyi szerelmes blogot! - mentem be mosolyogva a kapun.
-Ezt komolyan gondoltam - nézett reménnyel teli szemekkel.
-Én is - mondtam köszönésképp, majd bementem a házba. Gyorsan felrohantam a szobámba, nehogy feltűnjön bárkinek is érkezésem, mert a mostani helyzetemben egyedül Chae Rin társasága nem hiányzott még. Levetődtem hatalmas ágyamba és a mai nap eseményeit gondoltam át újra, miközben a plafont bámultam. Mr. Kim már most a gyűlölt személyek listám élére került Chan Young-gal és Chae Rin-nel vetélkedve. Aztán eszembe jutott a srác, aki visszahozta a telefonomat, mellette Min Sung szavai. Hirtelen bűntudatot éreztem a viselkedésem miatt, és arra az elhatározásra jutottam, hogy másnap köszönetet fogok mondani érte, ezzel könnyíteni a lelkiismeretemen. Mert bármennyire is rossz kedvem van, az nem ad mentséget arra, hogy így bánjak az emberekkel. Sóhajtva belenyomtam a fejemet párnámba, így feküdtem jó néhány percig. Vajon tényleg a sors küldte nekem, hogy kihúzzon ebből a szomorúságból?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése